2015. július 20., hétfő

2. Fejezet

2. Fejezet 

"Ne félj! - Már úgy is mindegy. - mosolygott."

Csak pár nap telt el azóta, hogy idekerültem azzal a kis furgonnal érkezve, amivel még jó pár társam is. Lindával voltam legfőképp, és bátran kijelenthetem, hogy barátnőmnek tekintem a nyurga, hosszú hajú lányt. A mai nap ugyanúgy kezdődött, mint az az előttiek. A sablonos csengőóra hangja reggel  hétkor kegyetlenül ébreszteni kezdett, aminek hallatán nyomban felültem az ágyban. a másik ágyban Linda még nagyokat horkolva aludta az igazak álmát, szemét sem rebbentve az ébresztésre. Így lassan odalopakodtam hozzá, majd lendületesen meglöktem. Talán túl erősen is, mivel barátnőm nemes egyszerűséggel ledőlt az ágyról. Mérgesen nézett fel rám, a haja borzosan, szemei alatt óriási karikák terültek el. Megpróbált feltápászkodni, kevés sikerrel, kinyújtotta a kezét felém azzal a célzással, hogy segítsek neki felállni. Megfogtam a kézfejét, majd felrántottam magam mellé.
- Jobb reggelt. - köszönt sóhajtva.
- Ma mit fogunk csinálni? - kérdeztem kíváncsian.
- Mivel ma nincsenek óráink, ezért azt amit akarunk. - magyarázta. - Vagyis nem teljesen, mivel Colin szülinapját halasztották péntek estére, azaz mára.
Erről teljesen megfeledkeztem. Amióta itt vagyok, nem nagyon barátkoztam senki mással Lindán kívül, csak pár lánnyal akik érdeklődtek hogy érzem itt magam. Olyan buliba vagyok hivatásos, akinek az ünnepeltjét nem is ismerem. Érdekes lesz ez a buli. Colin nagyon csendes, és látszatra visszahúzódó, de többen is említették, hogy társaságban, vagy kisebb baráti körben általában feloldódik. Ezt még nem tapasztaltam élőben, de remélem, hogy ma este sor kerül rá. Nem tudom hol rendezhetnénk meg egy ilyen stílusú rendezvényt, amikor ez egy iskola, és mindenhol felügyelő tanárok járőröznek , de gondolom mivel itt Colin egy elég fontos ember, bár számomra azt még homály fedi miért, de biztos megoldják, hogy legyen egy normális szülinapja. Eközben már Linda rég fel volt öltözve, és engem siettetett, hogy odaérjünk reggelire. Mikor végre magamra kaptam valami átlagosat, elindulhattunk az udvarra, a reggelizőasztalok felé. Érdekes, hogy a megszokott asztalnál csak Colin ült, aki éppen a távolba meredve gondolkodott.
- Hát te meg? Hogy hogy egyedül? - kérdezte meglepetten Linda megállva előtte.
- A többiek ma nem reggeliznek, azt mondták van valami fontosabb dolguk. - mondta végigmérve mindkettőnket. Mintha megállt volna az ütő Lindában, kikerekedett szemekkel nézett Colinra majd rám, majd vissza az ülő fiúra, majd rám. Se szó, se beszéd pillanatokon belül futásnak eredt egyenesen a  bejárat felé, közben visszakiabált.
- Maradj itt 34-es! - és az alakja el is tűnt a nagy kétszárnyú ajtónál. Meg sem hallva a kérését, automatikusan Linda nyomába eredtem.
- Úgy hallottam, itt kell maradnod,34-es. - Colin mély, tekintélyt parancsoló hangja csendült fel a hátamnál, kifejezetten kihangsúlyozta a számozásomat. Vajon szeretné hogy itt maradjak? Vagy csak Lindának akart jót? Megfordultam, majd megilletődve ültem le vele szemben.  Pár percig ültünk így csendben, majd hirtelen megszólalt.
- Minden évben azt hiszik, nem jövök rá. - mosolygott a távolba.
Tehát Colin tudja, hogy mindannyian az estére készülnek, az Ő bulijára. Ebben a kínos helyzetben nem tudtam nagyon mit válaszolni.
- Csak örömet szeretnének okozni neked. - néztem rá. - Amíg a családoddal voltál, biztos velük is ünnepeltél. - mosolyogtam bátorítóan.
Rám nézett, majd szó nélkül felállt, és a kertek felé indult meg, otthagyva engem.
Hirtelen rám tört valami frusztráló érzés, azt hiszem a lelkiismeretem. Nem tudom mi rossz volt abban a pár mondatban amit mondtam, de nem is tudtam végig gondolni, Linda szinte a nyakamba ugrott.
- Bocsi hogy itt hagytalak, de teljesen kiment a fejemből hogy megbeszélés van a bulival kapcsolatban, és valakinek le kellett foglalni a szülinapost. - mondta kifújva a levegőt. - Minden rendben ment?
- Hát ami azt illeti, nem. - mondtam még mindig a mondataimon agyalva.
- Mi történt? 
- Felhoztam, hogy anno biztos ünnepelt a családjával is. - közöltem, még mindig mit sem sejtve.
A velem szemben álló lány pár percig csak nézett rám, majd végre valahára kibökött egy szót a száján.
- Úristen. - Te még nem is tudod Colin múltját - közölte.
- Úgy volt hogy senki nem tudja senkiét, vagy most akkor mi is van itt? - kezdtem egyre gyanakvóbb lenni.
- Ezt majd ráér később elmagyaráznom. Colinnak nem volt családja.
Ekkor kaptam észbe, hogy mit is mondtam igazából a fiúnak, és Ő mit érezhetett. Bár az most semmi, ahhoz képest Én mit érzek ebben a minutumban.
- Azonnal meg kell keresnem. - indultam el a kert felé, ahogyan Ő tette, azonban Linda elkapta a karom.
- Rose, állj le. - Colin nagyon tűzrőlpattant, hagynod kell hogy lenyugodjon. - mondta még mindig a karomat szorítva.
- Honnan is tudhatnád? - mondtam lekezelően.
Felnyújtotta a kézfejét, amin öt helyett négy ujj volt látható.
- Ezt Colin csinálta. Mindennek az elején összevesztünk, Ő pedig be volt drogozva, és nem tudta mit csinál...vagy is remélem nem volt tudatánál. - nevetett fel kínosan.
Tovább méregettem barátnőm megcsonkított kézfejét, majd hirtelen elkaptam róla a tekintetem. 
- Akkor éjfélkor a Haláltéren, lányok! - szólt oda nekünk Countrey, az egyik főszervező.
- Mi is az a Haláltér? 
- Ott lesz megrendezve a parti. - mondta. - Nem akarsz enni valamit? Farkaséhes vagyok. - simogatta a hasát Linda.
Amíg szobatársam szendvicset csinált magának, én egy almát ettem. Végre leüt mellém, és beszélgethettünk a buliról.
- És kik lesznek ott? - érdeklődtem.
- Velünk egy idősek.  - mosolygott.
- Szerintem menjünk fel a szobánkba, ott majd elütjük a maradék pár órát, már nem sok kell. Így hát felbaktattunk a rozoga csigalépcsőn a szobánkig. Hanyatt dőltem az ágyamon, Linda pedig egy könyvet olvasott hason fekve az ágyán. 
...Valaki nagyon erősen rázza a vállam...először foltokban láttam, majd a szemem hozzászokott a sötéthez, így tudtam megállapítani hogy este van, és a  felettem álló lány bizony Linda volt.
- Rose! Ébredj, már háromnegyed van! - szólt.
- Már fel vagyok öltözve, így feküdtem le. - közöltem kómásan.
- Így biztos hogy nem jöhetsz. - nézett szigorúan.
- Mi? Mi bajod a farmer-pulcsi kombóval? - kérdeztem felháborodottan.
- Buliba jössz, nem könyvtárba, okos! - szólta le a magamon viselt szürke nadrágot, és kék pólót.
Linda a szekrényében keresgélt, én pedig el kezdtem leöltözni. A barátnőm által kitalált szett pedig elég kihívó volt, normális esetben sosem vettem volna fel egy ilyet. Bár, ebben nem lehetek olyan biztos, a múltamat még mindig nem ismertem. Néhány perc múlva már a folyosókon bujkáltunk a felügyelők elől. A miniszoknya amit Linda adott rám, kifejezetten illett a feszülős toppal összeállítva, de még így is inkább jöttem volna farmerban és egy pólóban. Az előttem sétáló lány persze gyönyörű volt, a fekete ruhájában. 
- Honnan vannak neked ilyen ruháid? 
- A tanáriból, mindig összeszedik az érkező diákoktól azokat a ruhadarabokat, amik "nem megfelelőek iskolai viseletre." - utánozta kimérten Giselle hangját, amitől nem bírtam visszatartani a nevetést.
- Maradj csöndben, mindjárt ott vagyunk! - csitítgatott mosolyogva.
Leértünk az udvarra, ahol hűvös levegő fogadott. Kicsit izgultam, és izgatott is lettem hirtelen. Linda a kastély hátához invitált, ott pedig alaposan körülnézett jobb, majd bal oldalon is, hogy megbizonyosodjon, nem követett minket senki. Ez után a füvet pásztázta szemeivel.
- Mit keresel?
- Megvan! - suttogott örömteljesen. - Megfogta a kis kampót, és maga felé kezdte húzni. Hirtelen megnyílt egy kis ajtó a földből. Linda hátranézett, és a reakciómat figyelte. Először kissé meglepődtem, ezt biztos nem gondoltam volna. Barátnőm már bent is volt a föld alatti teremben, így én is utána ugrottam. Á, szóval ez a haláltér. Az óriási teremben ócska fotelek, és kanapék voltak, a sarokban poros bobozok, amin fiatalok ültek, beszélgettek. Az ételt valószínűleg a konyháról vették el, hiszen máshonnan nem is lehetne élelmet beszerezni. Leültem a kanapéra, és mint mindenki, vártunk Colinra. Hirtelen a kis bejárat újból megnyílt, és belépett rajta az ünnepelt. Haja kócosan össze-vissza állt, egy fekete pólót viselt, és egy sötétszürke farmert, a lábán koszos bakancs volt. Elkezdték a köszöntéseket, mindenki egyenként ment oda hozzá, puszival, öleléssel üdvözölve. Én még mindig a kanapén néztem a történéseket, mindenki csacsogott, valakik éppen kisebb csoportban mentek rá gyújtani, mások pedig drogot, és más szert vettek a dílertől. Az utóbbi emberek közé tartozott Linda is, aki éppen megindult volna felém, de Colin hirtelen az útjába állt. Kérdezett tőle egy két dolgot, majd mintha semmi nem történt volna leült, pár vele egy idős lányhoz és beszélgetésbe kezdett.
- Kérsz? - kérdezte Linda hozzám érve, majd nekem nyújtotta a kis zacskót.
- Nem, köszi. - válaszoltam.
Megrántotta a vállát, majd leült mellém a kanapéra.
Nem tudom mennyi idő telhetett így el, de az áram elment, a villanyok fénye elsötétült. Hangos riasztó szólalt meg az egész teremben. De nem abból a teremből jött, ahol éppen egy csapat tini várakozott, hanem a kastélyból. Egymásra néztünk mindannyian, majd mindenki azonnal pakolni kezdett. A megmaradt ételt egy kis szekrénybe dobálták, és a többi tárgyat is igyekeztek elrejteni. Oda fordultam hogy Lindára nézzek, de szobatársamnak már hűlt helye volt. Fel álltam hogy megkeressem az egyetlen társamat itt, de sehol sem láttam. Váratlanul hátulról egy kéz erősen megfogott,  szorítása égette a vállam.Magához fordított.
- Elkaptak, most el kell bújnunk, és neked minél hamarabb visszaérni a hálószobádba. - Mondatait alig lehetett kivenni a hadarástól. - Kövess. - szólt, majd az ajtó felé nézett. Az utolsó ember is elhagyta  a Halálteret. Ő mászott ki elsőnek, majd utána én. A kastély hátsó falához simult, majd intett hogy menjek mellé. Pár percig álltunk így ziláltan, levegőért kapkodtam.
- Mi történik? - kérdeztem két sebes levegő vétel között.
- Ne félj! - már úgy is mindegy. - mosolygott.
A következő öt percben lépések hangját hallottuk. A szívem egyre hevesebben dobogott, nem tudtam mi folyik itt. Azt mutogatta, hogy a Kastély jobb fala mellett sűrű bokrok vannak, ott elmehetünk a bejárathoz, és feljuthatunk a szobánkba. Így is tettünk. Előre engedett, a bokrok között guggolva haladtam, majd amikor kirajzolódott előttem a kétszárnyú bejárati ajtó, kissé megnyugodtam. Hátranéztem, Ő pedig figyelve, hogy ne csapjon nagy zajt, közlekedett a növények között. Elfutottunk a bejárati ajtóig, majd fel a lépcsőn.  Itt elváltak útjaink, neki az ellenkező irányba volt a szobája.
- Várj! - szóltam utána. - Boldog Szülinapot. - mondtam.
Elmosolyodott, ezek után pedig megfordult, és a folyosó felé vette az irányt. Én is így tettem. Miután beértem a szobámba, és tudatosult bennem a tény, hogy Linda nincs a helyiségben, leültem az ágyamra. Soha nem gondoltam volna, hogy azt követően, amit mondtam Colinnak, Ő fog megmenteni. El sem tudom képzelni, mi várhat most azokra akiknek nem sikerült elszökniük. Egy biztos. Köszönettel tartozom Neki.
 

2015. július 2., csütörtök

1. Fejezet

Első Fejezet
"Nem lesz könnyű, de majd megszokod." - felelt kurtán.



A fejem bevágódott az előttem lévő ülésébe, így megilletődve néztem rá a buszvezetőre, afféle magyarázatot várva, amit természetesen nem kaptam meg. A jármű elejében felállt egy nő, majd magabiztosan kihúzva magát, megszólította a társaságot:
-          Üdvözöllek benneteket, Giselle vagyok az igazgatónő. – mondta szemét rajtunk legeltetve.
-          Minek is az igazgatója? – bátorodott meg egy fiú a mellettem lévő ülésen.
Hirtelen minden szempár rám, és mellettem lévő immár ijedt tekintetű társamra szegeződött. A nemrég megismert igazgatónő gúnyos mosolyra húzta el a száját, megköszörülte a torkát, majd így szólt:
-          Kedves…- Itt elakadt, gyorsan belenézett pár papírba, és folytatta. – Kedves 17-es kérlek,
-          legyél türelmes, idővel mindent megtudsz majd. – válaszolt nyugodt hangon a kérdésre.
-          Nos, szálljatok le a buszról, hogy megkezdődhessen a körbevezetés. Mindenki felállt, és szépen libasorban, lökdösődés, ordibálás, és más rendbontás nélkül meneteltünk egymás mögött. Úgy érzem, Giselltől tartanom kell. Az eső már elállt, de az ég még mindig sötétszürke színben „pompázott”, és az idő sem volt a legjobb.A nagy tér közepén egy óriási, kastélynak nevezhető épület állt, fekete téglákból rakva. Mellette jobb oldalt egy kis kert, amiben fiatalok munkálkodtak. A terület bal részén pedig pagodák álltak, ahol szintén velem egyidős tinik ültek, és éppen étkeztek. Az idő tudatának hiányában nem tudtam megállapítani milyen alkalomból esznek, talán vacsora. Hirtelen elkaptam a fejem, ugyan is egy lány lépkedett felém.
-          Itt lesznek a szükséges adataid. – mondta, és a kezembe adott egy vaskos irattömböt.
-          Milyen iratok? – néztem értetlenül rá.
Halkan elnevette magát.
-          Nem figyeltél, ugye? Amíg Te bámészkodtál, addig Giselle elmondta a fontos tudnivalókat. – magyarázta el.
-          Ó, értem. – mondtam kicsi csalódottsággal a hangomban. Úgy látszik ezt lekéstem.  Amire feleszméltem, addigra a lány eltűnt, így nem volt alkalmam jobban megismerni. Ránéztem a papírlapokra, amin a nevem, a születésem, és további információk voltak rányomtatva. Tehát Rose Blackwell a nevem, és 16. életévemben járok éppen. Ez pedig 2192. Átnevelő tábor. A szobám a harmadik emeleten található. Bementem az épületbe, ahol a földszinten a konyhát, és a tanárit figyeltem meg, amellett pedig két terem helyezkedett el. A csigalépcső, ami a további emeletekhez vezetett kopott, és rozoga volt, ijesztő volt rajta fel lépkedni. Amint feljutottam a megfelelő emeletre, szememmel a szobámat kerestem, ami az utasítás szerint a folyosó végén található. Befordultam jobbra, hogy a folyosóra jussak, majd nagy levegőt véve a velem szemben lévő ajtó felé vettem az irányt. A bejárat barna színű volt, a festék csak néhány helyen maradt épp rajta az évek során. Óvatosan benyitottam, majd a legnagyobb meglepődöttségemre két ágy volt, az egyiken egy lány feküdt,belemerülve egy orosz thiller regénybe.Maga a szoba kicsi volt, két ember számára azonban pontosan elég. A két ágy között volt egy nagyméretű ablak, amin keresztül éppen a borzalmas időjárást lehetett megfigyelni. A fekhelyek mellett két szekrény volt, az egyik otthonosan berendezve, a másik teljesen üresen állt ott. Gondolom az az enyém.
-          Meddig áll még az ajtóban? – érdeklődött szobatársam. Hangja lágy, azonban tekintélyt parancsoló volt egyben.
Szó nélkül bezártam magam mögött az ajtót, és leültem az ágyamra. Kényelmetlen és büdös inkább heverőnek mondható, mint egy pihe-puha ágynak.
-          Rose vagyok. – Szóltam hirtelen.

-         Üdv a pokolban. – Üdvözölt olyan nyugodtan, mintha ez a köszöntés teljesen normális lenne. Nem akartam rögtön társamba kötni, ezért ráhagytam a különleges társalgást. Azt sem értettem, miért magázódunk, hiszen nem sok körkülönbség lehet köztünk.
jjHirtelen sípolva megszólalt valami a szobában. A hang után kaptam a fejem és rájöttem, hogy egy kis bemondó szerkezet is van a szobánkban.
-          Ellenőrzés! Mindenki a főudvarra!– Egy erős férfihang ismételgette ezeket a mondatokat.
-          A mellettem lévő lány leszállt az ágyról, majd odajött hozzám.
-          Rejtsd el ezt a kedvemért 10 percre. – vigyorgott, majd a kezembe nyomta a doboz cigit, és egy kis dobozt, amiben fehér tabletták voltak. Drog.
-          - Hova rejthetném? – kérdeztem.
Hirtelen megfogta a pólóm, és a melltartómba rejtette a tárgyakat.
-          Gyere, ellenőrzés van.
Szót fogadva utána iramodtam, miközben bemutatkozott, ezennel már normálisan.
-          A nevem Linda, és 17 éves vagyok. – mondta.
-          Milyen itt? – kérdeztem a lépcsőn lesétálva.
-          Nem lesz könnyű, de majd megszokod. – felelt kurtán.
Leértünk a főudvarra, ahol három izmos őr állt várva, hogy mindenki megérkezzen.
Beálltunk a sorba, és vártunk a motozásra.
-          34-es! – kiáltott rám hirtelen egy férfi, amitől hirtelen összerezzentem.
-          Á, hagyjad, újonc! – közölte vele a másik.
Lindát már tüzetesebben átvizsgálták. Le kellett vennie a pólóját, amire a fiútársaság rögtön odakapta a tekintetét. Mikor vége volt ennek az egész hajcihőnek, nemrég megismert barátnőm odahívott magához, és a barátaihoz, akik az egyik pagodában beszélgettek felpezsdülten. Félve igyekeztem a társasághoz, és amint észrevették, hogy oda tartok hirtelen megállt pár percre a beszélgetés, de ugyan nem miattam. Hátrafordultam, és tőlem egy jó húsz centivel magasabb fiú lépdelt lazán, pár méterre tőlem. Annyira elbambultam a látványától, hogy hamarosan megelőzött, és leült egy üres helyre a baráti körbe. Gyorsan én is helyet foglaltam Linda mellett, és a beszélgetés foszlányokat hallgattam. Már besötétedett, amikor szobatársammal indulni készültünk, valaki megfogta a vállam.
-          Hé, szia! Laura vagyok, nincs kedved holnap bulizni velünk egy nagyot? Belevalónak tűnsz, Collin szülinapja lesz, és hát rendesen meg kellene ünnepelni, hogy nagykorú lesz. Na, mit szólsz? – hadarta el nekem ezt egy kicsi, szőke hajú lány. Volt más választásom?
-          Benne vagyok. – mosolyogtam.
-          Na, akkor örülök. Holnap este 10-kor, Lindával egyeztess! – mondta, majd elindult a kert irányába.
Elindultam a szobám felé, és akkor vettem észre, hogy a Linda által rám erőszakolt szerek még mindig a fehérneműmben van. Kiszedtem a cigit, és a gyógyszert, majd beérve a közös szobánkba Lindának adtam.
-          Köszi. – szólt.
-          Mi lesz ez a buli holnap? – kérdeztem hirtelen.
-          Ó, szóval akkor meghívtak. Collin születésnapját ünnepeljük.
-          Mehetek veled? – kértem félénken.
-          Nem is hagynálak egyedül a Haláltéren a sok idióta mellett. – röhögött.
-          Milyen téren? – akadtam meg a név hallatán.
-          Majd rájössz este. – mosolygott.
-          Ha nem bánod, én most lefekszem, nagyon fáradt vagyok, és sok dolog történt ma velem. – köszöntem el.
-          Rendben, én még olvasok. Holnap nyolckor ismertető mindenkinek az elkövetkező pár hónapról. A ruháid a szekrényben lesz, időközben felhozta Giselle egyik csicskása. – mutatott a szekrény felé.
Átvettem egy fehér pólót, és befeküdtem az ágyamba. Nyakig magamra húztam a takarót. Mielőtt rám törtek volna a gondolataim, amik amúgy sem hagytak volna aludni, mély álomba merültem.



2015. június 24., szerda

Prológus

Sziasztok, olvasók! Megérkezett a prológus, amibe próbáltam beleadni minden írói tudásomat(már amennyi van) és remélem elnyeri tetszéseteket! Ha tényleg szeretnétek követni a bog folytatását, kattintsatok a feliratokázsra. Bármely építő kritikátokat írjátok le a blog alatt található kommentrészlegbe, hogy eljuthasson hozzám is a véleményetek, vagy ha úgy jobban tetszik, a chatboxban is várom a megnyílvánulásotokat. Nem is húzom tovább az időt, jó olvasást!


Prológus
AZ A BORZALMAS KEZDET.
"Ő ott Colin Shelton, és amióta megérkeztél, le nem veszi rólad a szemét. - mosolygott."

Fáradtan néztem ki a koszos ablakon. Az esőcseppek vadul koppantak le az ablak felületére. Az ég éppen leszakadni készült, dörgött és villámlott. Emlékezetem hiányában nehezen tudtam megállapítani hol vagyok most. Körülnéztem, és tudomásomra jutott, hogy egy kis buszban ülök, velem egyidős fiatalokkal. Kezdett megijeszteni a tény, hogy nem tudom hová tart az út, kik a mellettem ülő emberek, és ki vagyok én. Soha életemben nem találkoztam még egyik mellettem ülő gyerekkel sem, ismeretlenek társasága, és az a nagy csend még jobban rám hozta a pánik érzetét. Az idő teltével emlékfoszlányok kezdtek kiélesedni a fejemben, de nem tudtam semmi értelmeset alkotni néhány párbeszédből és képből, így csalódottan hajtottam az ablaknak a fejem miközben az ég egyre sötétebb lett. Nem tudom mennyi időre bóbiskolhattam el, de arra ébredtem fel hogy a busz óriásit fékezve megáll.